A saját történetem

Egy vidéki kisvárosban nőttem fel, és már gyerekkoromban is a sport érdekelt mindennél jobban, és a középiskolai évek alatt nagy álmom volt, hogy profi sportoló legyek. Akkoriban az országúti kerékpározás volt a nagy szerelem, egy leselejtezett bringát sikerült fillérekért beszereznem, és azzal róttam a kilométereket az Alföldön. Emlékszem, hogy a gimnázium utolsó évében a Testnevelési Főiskolára szerettem volna bekerülni. A családom és a szűkebb környezetem azonban egyáltalán nem támogatta a sportolói törekvéseimet, sőt, inkább ellenezték mind a kerékpározást, mind pedig a TF-re való továbbtanulási szándékomat. A klasszikus “úgysem sikerülne” mellett azzal érveltek, hogy a sportból nem lehet megélni, tanuljak inkább valami normális szakmát.

Az első napok az edzőteremben

Az országúti kerékpározást nagyon nehéz fiatalként, támogatás híján csinálni (főleg egy olyan géppel, ami nagyjából 50 kilométert bír ki meghibásodás nélkül), így 20 éves korom körül új sportágat kellett találnom magamnak. Akkor jött a nagy elhatározás, hogy elkezdek edzőterembe járni és megerősítem magam, mert a kerékpározás miatt igen vékony voltam akkoriban.

Csakhogy akkoriban még nem nagyon voltak személyi edzők és ritkaságnak számított, ha egy háztartásban van internetkapcsolat. Nálunk még számítógép sem volt otthon, így aztán úgy léptem át először a helyi edzőterem küszöbét, hogy fogalmam sem volt, mi a fenét fogok ott én csinálni. Nem volt edzésterv, semmit sem tudtam a gyakorlatokról, az izmok működéséről stb. Egy hasonlóan “tájékozott” barátommal, szakadt melegítőben és papucsban mentem le először az azóta már megszűnt City Fitness-be. Én már a recepción hazaküldtem volna magamat ilyen felszereléssel, de akkoriban még más idők jártak, illetve ez egy kisvárosi edzőterem volt, ahol az ilyen dolog megszokott.

Ma már orvosi rendelőként üzemel az egykori City Fitness

Nem akarom felidézni, hogy miket csináltam az első pár napban (arra tisztán emlékszem, hogy az üres rudat is alig bírtam el, de azért erőltettem bemelegítés nélkül), viszont egy hét után valami olyan ízületi fájdalmaim és izomgyulladásom lett, hogy alig bírtam mozogni. A legtöbb esetben ugyanezek történnek azzal, aki segítség nélkül vág neki a súlyzós edzésnek! Én akkor majdnem feladtam, mert természetesnek hittem, hogy a testedzés ekkora fájdalommal jár, pedig egyszerűen csak rosszul csináltam a dolgokat, és majdnem maradandóan lesérültem. Akkor még olyan hülye tévhitek keringtek, hogy az izomláz jó dolog, és “rá kell edzeni”. Igen, amennyiben a cél egy kiadós gyulladás elérése, esetleg egy tartós sérülés, akkor mindenképpen.

A változás

Én mégsem adtam fel, és szép lassan elkezdtem kiszűrni, hogy kik azok az emberek az edzőteremben, akiktől hasznos dolgokat lehet tanulni. Nem árulok el túl nagy titkot, hogy ezek nem a szteroid-függő gyúrósok voltak, hanem az igazi sportolók, akik a City-ben végezték az alapozó edzéseiket.

Be kell vallanom, hogy eleinte gyűlöltem az egészet. Miért? Mert nem volt meg az önbizalmam. Ha úgy csinálsz valamit, hogy nincs benne sikerélményed, akkor nem lesz önbizalmad sem, ez pedig ahhoz vezet, hogy utálni fogod. Ennek ellenére folytattam, mert tudtam, hogy ez csak egy átmeneti időszak, amin túl kell haladni.